Színház és koncertek

Миналия петък за първи път бях на симфоничен концерт. Колежка ми подари билет за зала „България“, защото тя не можеше да отиде. Билетите бяха разпродадени от седмици, така че не можех да откажа. Когато пристигнах, публиката вече беше заела местата си. Повечето хора бяха облечени официално, а аз бях с дънки. Почувствах се малко неудобно, но никой не ми обърна внимание. Оркестърът излезе на сцената, публиката ръкопляска, а после в залата стана съвсем тихо. Диригентката вдигна ръце и музиката започна. Първата част ми се стори доста дълга. Не знаех кога може да се ръкопляска и два пъти заплясках преди всички. В антракта една възрастна дама ми обясни правилото: ръкопляска се само в края на цялото произведение, не между частите. Втората част беше по-енергична и много ми хареса. Накрая публиката стана права и викаше „Бис!“, докато оркестърът не изсвири още една кратка пиеса. Сега вече знам правилата и мисля да си купя абонамент за цялия сезон.

Múlt pénteken először voltam szimfonikus koncerten. Egy kolléganőm nekem adta a jegyét a Bulgaria koncertterembe, mert ő nem tudott elmenni. A jegyek hetek óta elkeltek, így nem mondhattam nemet. Mire odaértem, a közönség már elfoglalta a helyét. A legtöbben elegánsan voltak felöltözve, én meg farmerben. Kicsit kínosan éreztem magam, de senki sem figyelt rám. A zenekar kivonult a színpadra, a közönség tapsolt, aztán teljes csend lett a teremben. A karmesternő felemelte a kezét, és elkezdődött a zene. Az első rész elég hosszúnak tűnt. Nem tudtam, mikor szabad tapsolni, és kétszer is mindenki más előtt kezdtem tapsolni. A szünetben egy idős hölgy elmagyarázta a szabályt: csak az egész mű végén tapsolunk, a tételek között nem. A második rész lendületesebb volt, és nagyon tetszett. A végén a közönség felállt, és addig kiabálta, hogy „⁠Vissza!⁠”, amíg a zenekar el nem játszott még egy rövid darabot. Most már ismerem a szabályokat, és azon gondolkodom, hogy bérletet veszek.