Az esetektől a prepozíciókig és a cikkig

В упражнение за стари текстове една студентка написа, че българският е загубил падежите си през 1945 година. Преподавателят не зачерта изречението веднага. Попита как би могъл един указ да промени речта на хора, които никога не са го чели. После отвори книга от деветнадесети век. Предлозите и членуваните съществителни вече бяха там. Грешката се оказа полезна, защото смесваше две различни истории: развоя на граматиката и уреждането на правописа. Старобългарският разполага с развита падежна система. Окончанията помагат да се разпознаят отношенията между частите на изречението. При прехода към съвременния български голяма част от тези разлики постепенно отпадат. Това не е внезапно забравяне на правила. Различни форми се изравняват, а предлозите поемат важни задачи. Словоредът също участва в изграждането на смисъла, но не е свободен нито в стария, нито в новия език по един и същ начин. Сравнението трябва да се прави в изречение. Изолираната дума не винаги показва каква е връзката ѝ с останалите. В съвременния израз „книгата на брата“ предлогът въвежда отношение на принадлежност. Това не означава, че съществителното е получило нов падеж само защото пред него има „на“. Нито означава, че всеки предлог винаги има едно значение. „Пиша на брата“ изразява друга връзка, макар външно конструкциите да си приличат. Паралелно с тези промени се развива и следпоставеният определителен член. Неговата история е свързана с показателни форми. При описването ѝ е изкушаващо да се разкаже лесна история: падежите изчезнали и на тяхно място дошъл членът. Такава картина обаче прикрива разликата между граматичните задачи. Членът не показва сам по себе си същите отношения, които се изразяват с падежни окончания. Определеността и участието в изречението са свързани, но не са тъждествени понятия. Днешният език пази и следи от по-стари разграничения. Местоименията „аз“ и „мен“ не се разменят произволно. Звателните форми също остават живи, макар употребата им да зависи от думата и ситуацията. Обръщението „брате“ може да се чуе и днес, без говорещият да възстановява старобългарската граматика. Именно такива примери предпазват от крайни заключения. Когато казваме, че падежната система е ограничена, не твърдим, че всички разлики между именни форми са изчезнали без следа. В час възникна и друг въпрос: дали езикът е обеднял, след като има по-малко окончания? Преподавателят върна въпроса към обикновено изречение. Ако две конструкции позволяват да се назове една и съща връзка по различен начин, броят на окончанията не измерва богатството на мисълта. Един език може да разгърне значението чрез предлог, друг чрез окончание. Сравнението описва средства, а не подрежда общностите според тяхната предполагаема способност да мислят. Накрая студентката пренаписа своето изречение. Вече беше отделила правописната реформа от дългия граматичен развой. Тя добави, че една стара страница може да съчетава позната конструкция с непозната буква. Отпадането на тази буква при осъвременяване не бива да се представя като превод на цялата граматика. Поправката стана по-дълга от първоначалното твърдение. Но за пръв път обясняваше какво точно се е променило, какво е останало и защо тези въпроси не получават отговор с една дата. За домашна работа групата получи два съвременни примера и един стар запис. Задачата не беше да отгатне века по буквите, а да назове кои елементи носят граматичната връзка. Всяко заключение трябваше да бъде подкрепено с наблюдение върху самия текст.

Egy történelmi szövegekkel foglalkozó gyakorlat során egy diák azt írta, hogy a bolgár nyelv 1945-ben elvesztette az ügyeit. A tanár nem húzta át azonnal a mondatát. Megkérdezte, hogyan változtathatja meg egy rendelet olyan emberek beszédét, akik soha nem olvasták. Aztán kinyitott egy tizenkilencedik századi könyvet. A határozott névelős elöljáró- és főnevek már megvoltak. A hiba hasznosnak bizonyult, mert összemosott két különböző történetet: a nyelvtani fejlődést és a helyesírás szabályozását. A régi bolgár nyelvnek fejlett esetrendszere van. A végződések segítenek azonosítani a mondatrészek közötti kapcsolatokat. A modern bolgár nyelvre való áttérés során sok ilyen megkülönböztetés fokozatosan eltűnt. Ez nem a szabályok hirtelen elfelejtése volt. A különböző formák összeolvadtak, az elöljárószavak pedig fontos funkciókat kaptak. A szórend szintén segít a jelentésalkotásban, de ez nem pontosan ugyanúgy szabad a régi és a modern nyelvekben. Az összehasonlításnak egy mondaton belül kell történnie. Egy elszigetelt szó nem mindig fedi fel kapcsolatát a többiekkel. A modern „⁠книгата на брата⁠” kifejezésben az elöljárószó vezeti be a birtoklást. Ez nem jelenti azt, hogy a főnév csak azért kap új esetet, mert a „⁠на⁠” megelőzi. És nem mindig van minden elöljárószónak egyetlen jelentése. A „⁠Пиша на брата⁠” más kapcsolatot fejez ki, bár a konstrukciók hasonlónak tűnnek. AEzekkel a változásokkal párhuzamosan alakult ki az elhelyezett határozott névelő. Története demonstratív formákhoz kötődik. Csábító egy egyszerű történet elmondása: az esetek eltűntek, és a cikk vette át a helyét. Ez a kép azonban elfedi a nyelvtani funkciók közötti különbséget. A cikk önmagában nem fejezi ki ugyanazokat az összefüggéseket, mint az esetvégek. A határozottság és a szó szerepe a mondatban rokon, de különálló fogalmak. A modern nyelv a régebbi megkülönböztetések nyomait is megőrzi. A „⁠аз⁠” és „⁠мен⁠” névmások tetszés szerint nem cserélhetők fel. A szóformák is élnek, bár a használat szótól és helyzettől függ. A „⁠брате⁠” cím még ma is hallható anélkül, hogy a hangszóró visszaállítaná a régi bolgár nyelvtant. Az ilyen példák megóvják az elsöprő következtetéseket. Ha azt mondjuk, hogy az esetrendszer lecsökkent, az nem jelenti azt, hogy minden megkülönböztetés a névalakok között nyomtalanul eltűnt. AMás kérdés merült fel az órán: vajon szegényebb lett-e a nyelv, mert kevesebb volt a végződése? A tanár visszaterelte a vitát egy hétköznapi mondatra. Ha két konstrukció eltérően fejezi ki ugyanazt a kapcsolatot, akkor a végződések száma nem méri a gondolatgazdagságot. Az egyik nyelv egy elöljárószóval, egy másik egy végszóval fejezheti ki a jelentést. Az összehasonlítás az erőforrásokat írja le; nem rangsorolja a közösségeket feltételezett gondolkodási képességük alapján. Végül a tanuló átírta a mondatát. Most már elválasztotta a helyesírási reformot a nyelvtan hosszú fejlődésétől. Hozzátette, hogy egy régi oldal egy ismerős konstrukciót kombinálhat egy ismeretlen betűvel. A betű eltávolítása a helyesírás korszerűsítése során nem tekinthető a teljes nyelvtan lefordításának. Javítása hosszabb volt, mint az eredeti követelése. Első alkalommal azonban elmagyarázta, hogy mi változott, mi maradt meg, és miért nem tudott egy dátum válaszolni ezekre a kérdésekre. A házi feladathoz a csoport két modern példát és egy történelmi írásos formát kapott. Nem az volt a feladatuk, hogy a betűkből kitalálják a századot, hanem azonosítsák, mely elemek közvetítik a nyelvtani viszonyt. Minden következtetéshez magának a szövegnek a megfigyelése volt szükséges.