Gabrovo humor

Когато Елена ме покани на вечер за габровски хумор в кварталното читалище, поканата се състоеше от три думи: «Ела. Ще икономисваме». Попитах какво. Тя отвърна, че отговорът е четвърта дума, а бюджетът за покани вече е изчерпан. Елена е от Габрово и обича да разказва шеги най-вече за себе си. Аз съм от София и още на вратата обясних, че не виждам смисъл да пътувам през половината град заради икономия. «Значи сме започнали успешно — каза тя. — Имаме и първото оплакване». Входът беше два евро. До кутията за билети имаше бележка: «Усмивките не се връщат като ресто». Оказа се, че парите са за хартия и осветление на клуба, а не за някаква тайнствена печалба. Един посетител попита дали може да дойде само за половината програма. Елена му предложи половин стол. Той я погледна, тя го погледна и двамата се засмяха. Столът, разбира се, си остана цял. Точно това разминаване между търговска точност и невъзможно предложение отвори вечерта. Първият участник разказа как написал списък на всички излишни разходи. Купил си специален тефтер, два цветни молива и линия, за да ги подчертае правилно. Накрая му останали пари само за надписа на първата страница: «Не купувай излишни неща». Някой отзад попита дали има продажба на такива тефтери. Разказвачът отвърна, че работи по въпроса, но първо трябва да си купи втори тефтер за приходите. Най-силно се смяха двама души, които току-що бяха снимали списъка му. После дойде моят ред. Признах, че за да спестя пет цента от печат, съм пренареждал поканата ни четирисет минути. Елена не ме попита колко струва времето ми. Тя попита дали поне съм оставил място за датата. Не бях. На екрана се виждаше прекрасно подредено съобщение за събитие, което можеше да се случи кога да е. За първи път през тази вечер не търсех къде е поантата: стоях в нея с телефона в ръка. До мен седеше момиче, което учеше български. То попита дали габровци наистина правят всичко това. Елена отвърна, че ако всяка шега беше факт, градът отдавна щял да има нужда от съвсем друга карта. После обясни спокойно: тук дребната грижа за разходите се увеличава, докато стане невъзможна. Разпознаваме навика и се смеем на размера му. Разказът не е анкета и не ни дава право да отказваме щедрост на непознат човек само заради родния му град. Момичето кимна, а после попита къде е датата върху моята покана. Към края стана ясно, че най-добрите реплики не се прицелват в онзи, който най-трудно би отговорил. Говорещият включва себе си в смешната ситуация и оставя на другите възможност да му възразят. Това не прави всяка шега безобидна: понякога и уж приятелски думи натежават. Затова Елена следеше лицето на събеседника, а не само смеха в залата. Когато един гост замлъкна, тя смени темата. Един възрастен мъж добави, че в неговото семейство пестят най-вече похвалите. После благодари на всички участници поименно. Получи се хубаво противоречие: обявената пестеливост направи щедрия жест още по-видим. Никой не го попита за паспорта му. За тази шега родното място нямаше значение. На излизане попитах дали догодина пак ще икономисваме. «Не знам — каза Елена. — Засега не успяхме да спестим нито един стол». Изпратих ѝ поправената покана с дата, час и адрес. Тя отговори само с усмивка. Този път не настоявах за четвърта дума.

Amikor Elena meghívott egy gabrovói humorestre a szomszédos közösségi központba, a meghívó három bolgár szóból állt: „⁠Gyere, spórolunk.⁠” Kérdeztem miről. Azt válaszolta, hogy a válasz egy negyedik szó lesz, és a meghívásos keret már elfogyott. Elena Gabrovóból származik, és mindenekelőtt magáról szeret vicceket mesélni. Szófiából származom, és az ajtóban elmagyaráztam, hogy nem látom értelmét annak, hogy a fél városon át utazzam, hogy takarékoskodjak. „⁠Akkor jól kezdtük⁠” - mondta. „⁠Már megvan az első panaszunk.⁠” A A belépő két euró volt. A jegydoboz mellett egy megjegyzés volt: „⁠A mosolyt nem adják vissza váltópénzként.⁠” Kiderült, hogy a pénzt a klub papírjaira és világítására fordították, semmint valami rejtélyes haszonra. Egy látogató megkérdezte, hogy a program felén részt vehet-e. Elena egy fél széket kínált neki. Ő ránézett, ő ránézett, és mindketten nevettek. A szék természetesen egészben maradt. A kereskedelmi precizitás és a lehetetlen ajánlat közötti eltérés nyitotta meg az estét. Az első résztvevő elmesélte, hogyan sorolta fel az összes felesleges kiadását. Vett egy speciális füzetet, két színes ceruzát és vonalzót, hogy megfelelően aláhúzza őket. Végül csak az első oldal címsorára maradt elég pénze: „⁠Ne vásároljon felesleges dolgokat.⁠” Valaki hátul megkérdezte, hogy eladók-e ilyen notebookok. A mesemondó azt mondta, hogy dolgozik rajta, de először vásárolnia kellett egy második jegyzetfüzetet bevételszerzés céljából. Az a két ember, aki éppen fényképezte a listáját, nevetett a leghangosabban. Ezután rajtam volt a sor. Bevallottam, hogy negyven percet töltöttem a meghívó átrendezésével, hogy öt centet spóroljak a nyomtatáson. Elena nem kérdezte, mennyit ér az időm. Megkérdezte, hogy hagytam-e legalább helyet a randevúra. nekem nem volt. A képernyőn egy gyönyörűen elrendezett értesítés volt egy olyan eseményről, amely bármikor megtörténhet. Aznap este először nem kellett keresnem az ütési vonalat: ott álltam a telefonommal a kezemben. A Bolgárul tanuló lány ült mellettem. Megkérdezte, hogy a gabrovói emberek valóban megtették-e ezeket a dolgokat. Elena azt válaszolta, hogy ha minden vicc tény lenne, akkor a városnak már régen egy teljesen más térképre lett volna szüksége. Aztán higgadtan kifejtette: itt a kiadásokkal kapcsolatos apró aggályt addig fokozzák, amíg az lehetetlenné válik. Felismerjük a szokást, és nevetünk a mértékén. A történet nem egy felmérés, és nem jogosít fel arra, hogy megtagadjuk egy idegen nagylelkűségét pusztán a szülővárosuk miatt. A lány bólintott, majd megkérdezte, hol van a dátum a meghívómon. A vége felé világossá vált, hogy a legjobb sorok nem azt célozták, aki a legkevésbé tud válaszolni. A beszélő beleveszi magát a komikus helyzetbe, és teret enged másoknak, hogy ne értsenek egyet. Ez nem tesz minden viccet ártalmatlanná: néha még az állítólagos barátságos szavak is nyomasztóak lehetnek. Így hát Elena figyelte a másik ember arcát, és hallgatta a nevetést a szobában. Amikor az egyik vendég elhallgatott, témát váltott. AEgy idős férfi hozzátette, hogy a családja főként a dicséretekkel spórolt. Majd minden résztvevőnek név szerint köszönetet mondott. Tetszetős ellentmondást hozott: a deklarált takarékosság még jobban láthatóvá tette a nagylelkű gesztust. Senki nem kérte az útlevelét. Szülőhelye nem befolyásolta ezt a tréfát. Kifelé menet megkérdeztem, hogy jövőre is spórolunk-e. – Nem tudom – mondta Elena. – Eddig egyetlen széket sem sikerült megmentenünk. Elküldtem neki a javított meghívót dátummal, időponttal és címmel. A lány csak mosolyogva válaszolt. Ezúttal nem ragaszkodtam a negyedik szóhoz.