Idiómák fordítása

На работилница за превод в Пловдив участниците получават кратък оригинален разказ. В него млада фотографка предлага на съседите да съберат снимки от стария двор. Един съсед я предупреждава да подхожда «с едно наум». Той не ѝ забранява нищо и не я обвинява в наивност. По-скоро ѝ напомня, че хората помнят едни и същи събития различно. Преводът трябва да запази това меко предупреждение. Ако го превърне в рязко «Не вярвай на никого», събеседникът ще стане друг човек. Първият участник търси идиома за идиомата. Той отваря няколко речника и записва всички съответствия. Вторият започва с въпроса какво прави репликата в сцената. Третата участничка предлага спокойна перифраза: нека фотографката проверява разказите, без да отхвърля хората. Нито един от трите подхода не е автоматично победител. Речникът дава възможности, но не знае дали героят говори с приятел, с дете или с непознат. Тъкмо този контекст решава кое съответствие е уместно. В следващия абзац възниква по-труден проблем. Съседка казва, че някой «хвърля прах в очите» с прекалено красиви истории. Фотографката поглежда прашните снимки и отговаря, че поне снимките наистина имат нужда от почистване. Буквалният прах продължава преносния образ. Възможно е езикът на превода да има идиома за заблуждаване, в която прах изобщо не участва. Ако преводачът я избере механично, отговорът за снимките ще изгуби опората си. Читателят ще види смяна на темата вместо тиха шега. Ръководителката предлага три пътя. Може да се потърси израз, който пази и заблудата, и праха. Може да се промени образът в двете реплики, ако новият е естествен и не противоречи на сцената. Може и да се запази по-пряка форма, последвана от ненатрапчиво пояснение. За всяко решение има цена. Пояснението забавя шегата; новият образ може да изисква друг предмет; пряката форма може да звучи чуждо. Затова участниците трябва да прочетат не само спорната дума, а цялата сцена. После групата сравнява два английски варианта на «Мери си приказките». Единият звучи като заплаха, другият — като приятелски съвет. В оригинала по-възрастна съседка говори на племенницата си, преди тя да поиска разрешение за изложбата. Не иска да я уплаши, а да ѝ помогне да не обещае нещо неизпълнимо. Участниците избират по-мекия вариант. Те не го обявяват за единствения верен превод на израза. В друга сцена, с друг глас и друго отношение, по-рязкото решение би могло да се окаже точно. Накрая всеки предава превод и кратка бележка за едно свое решение. Бележката назовава ефекта, който е запазен, и онова, което е изгубено. Не е нужно да защитава всяка дума. Важно е да покаже, че изборът е съзнателен. Ръководителката завършва с въпрос: «Ако героят прочете превода, ще познае ли начина, по който се отнася към другите?». Отговорът не отменя речника и не оправдава произвола. Той напомня, че идиомата е част от човешко действие. Преводът трябва да позволи на това действие да се случи и на другия език. При проверката двойките разменят преводите си. Всеки трябва да опише героя само по превода на партньора: предпазлив ли е, доброжелателен ли е, говори ли от позиция на превъзходство. Ако описанията се разминават с оригинала, причината невинаги е в идиомата. Може да е в глагола, обръщението или прекалено рязкото отрицание. Затова прегледът трябва да обхване и съседните думи. Понякога една мека частица възстановява отношението по-добре от цяла страница обяснения за културните различия.

A plovdivi fordítói workshopon a résztvevők egy rövid eredeti történetet kapnak. Ebben egy fiatal fotós azt javasolja, hogy a szomszédok gyűjtsenek fényképeket régi udvarukról. Az egyik szomszéd figyelmezteti, hogy „⁠fenntartásokkal⁠” járjon el. Nem tilt meg semmit, és nem is vádolja naivitással. Inkább arra emlékezteti, hogy az emberek különbözőképpen emlékeznek ugyanazokra az eseményekre. A fordításnak meg kell őriznie ezt a gyengéd figyelmeztetést. Ha tompa „⁠Senkiben sem bízz meg⁠”, a szomszédból egy másik személy lesz. Az első résztvevő az idiómához illő kifejezést keres. Több szótárt megnyit, és feljegyzi az összes megfelelőt. A második azzal kezdődik, hogy megkérdezzük, mit csinál a vonal a jelenetben. Egy harmadik résztvevő higgadt parafrázist javasol: a fotósnak ellenőriznie kell a beszámolókat anélkül, hogy elbocsátja az embereket. A három megközelítés egyike sem nyer automatikusan. A szótár lehetőségeket kínál, de nem tudja, hogy a szereplő baráthoz, gyerekhez vagy idegenhez szól-e. Ez a kontextus határozza meg, hogy melyik ekvivalens illik. A következő bekezdés egy nehezebb problémát mutat be. Egy szomszéd azt mondja, hogy valaki „⁠port szór az emberek szemébe⁠” túlságosan szép történetekkel. A fotós megnézi a poros fényképeket, és azt válaszolja, hogy legalább a fényképeket valóban meg kell tisztítani. A szó szerinti por folytatja a figuratív képet. A célnyelvnek lehet olyan idiómája az emberek félrevezetésére, amely egyáltalán nem tartalmaz port. Ha a fordító mechanikusan választja, a fényképekre vonatkozó válasz elveszti alapját. Az olvasó halk vicc helyett témaváltást fog látni. A műhelyvezető három útvonalat javasol. Olyan kifejezést kereshetnek, amely megőrzi a csalást és a port. Mindkét sorban módosíthatják a képet, feltéve, hogy az új természetesnek hangzik és illeszkedik a jelenethez. Vagy megtarthatják a közvetlenebb megfogalmazást, amelyet nem feltűnő magyarázat követ. Minden megoldásnak ára van. A magyarázat lelassítja a viccet; egy új képhez más objektumra lehet szükség; a közvetlen megfogalmazás idegenül hangozhat. A résztvevőknek ezért el kell olvasniuk az egész jelenetet, nem csak a vitatott szót. A csoport ezután összehasonlítja a „⁠Vigyázz, mit mondasz⁠” két angol változatát. Az egyik fenyegetésnek, a másik baráti tanácsnak hangzik. Az eredetiben egy idősebb szomszéd beszél az unokahúgával, mielőtt az unokahúg engedélyt kérne a kiállításra. Inkább segíteni akar neki, hogy elkerülje a lehetetlen ígéretét, semmint megijeszteni. A résztvevők a szelídebb változatot választják. Nem ezt nyilvánítják a kifejezés egyetlen helyes fordításának. Egy másik jelenetben, más hanggal és kapcsolattal, az élesebb megoldás lehet pontos. A végén minden résztvevő benyújt egy fordítást és egy rövid megjegyzést egy döntésről. A jegyzet megnevezi a megőrzött hatást és azt, ami elveszett. Nem kell minden szavát megvédeni. Meg kell mutatnia, hogy a választás szándékos volt. A vezető egy kérdéssel fejezi be: „⁠Ha a szereplő elolvasná a fordítást, felismerné, hogyan viszonyul másokhoz?⁠” A válasz nem helyettesíti a szótárt, és nem mentegeti az önkényes változtatásokat. Arra emlékeztet bennünket, hogy egy idióma az emberi cselekvés része. A fordításnak lehetővé kell tennie, hogy ez a művelet a másik nyelven is megtörténjen. Az ellenőrzés során a párok kicserélik a fordításaikat. Mindenki csak a partnere változatával írja le a karaktert: óvatosak, kedvesek, felsőbbrendű pozícióból beszélnek? Ha a leírások eltérnek az eredetitől, akkor nem mindig az idióma az oka. Ez lehet az ige, a megszólítás formája vagy egy túlzottan kemény tagadó. Az áttekintésnek ezért tartalmaznia kell a környező szavakat. Néha egy gyengéd részecske jobban helyreállítja a kapcsolatot, mint egy egész oldal, amely elmagyarázza a kulturális különbségeket.